Ezt a kis írást Tündének ajánlom, aki mindig ösztökélt és ösztökél, hogy írjak. 

A feleségemmel és a gyerekemmel egy vidéki virágüzlet mellett parkolunk. Vettünk virágot, mert esküvőre megyünk, de nem emiatt jöttünk ide, pont ehhez az üzlethez. 

Kamaszkoromban ez még egy földút volt, a síneken túli vidék. Dzsungelnek hívják azóta is a helyiek, bár azóta szépen beépült. Aranyos kis üzletsor, lakóházak. Por, sár és csenevész fűcsomók helyett frissen aszfaltozott utak keresztbe-kasul.

Azért vettük itt a csokrot, mert itt, ennek a kis virágüzletnek helyén állt a próbatermünk.

Így nézett ki: vakolatlan kockaház, kerttel és lepattogzott kerítéssel. Szemben velünk a zenészcigány, népes pereputtyával, mindig kint ültek a lócán. Hétvégente lakodalmakban cimbalmozott az öreg, egyszer odahívott engem magához. Feldúltan, de hangjában valami mély együttérzéssel tudakolta, miért csak olyan nótákat játszunk, amelyben nincsen énekhang. "Mert nincs énekesünk" - válaszoltam. Küldi a lányát, mondta, majd kacsintott. "Jól dalol" - tette hozzá. 

Elkezdem mesélni a kamaszodó fiamnak, hogy az apja ide járt zenélni. És, egyszeriben azon veszem észre magam, hogy szívesen megtoldanám azzal is, hogy mi voltunk a gimi legnépszerűbb srácai, koncerteket adtunk, a lányok pedig kísértek minket, ha kellett, ha nem. "Anyád is egy grupie volt, még, ha a leglelkesebb és legkitartóbb is!" - mondanám nagyképűen, szemtelen mosollyal az anyjára nézve. De nem hazudhatok ilyen otrombát, minek is tenném. A feleségem felpofozna. De, ami még ennél is rosszabb büntetés: előtörne belőle az a gurgulázó nevetés, amivel olyan elegánsan és szeretteljesen küld vissza mindig az odúmba.

Az igazság az, hogy nem adtunk mi egyetlen koncertet sem, leghűségesebb közönségünk a cimbalmos cigány volt, aki csak egyszer kérdezett, aztán elfogadta, hogy mi azt tudjuk, amit tudunk. 

Prilukit szívtunk, egymást tanítgattuk a fogásokra, néha arrébb taszajtottuk a kanapéről a bort kigőzölgő haverjainkat, és ha lement nap, biciklire ültünk és hazatekerünk.

Az egyetlen dolog, ami igazán elmesélhető ebből az időszakból az a mérges liba volt, aki megkergetett. 

A libák ott éltek az udvarban, többen is voltak. A ház gazdája, egyikünk rokona, minden nap átjött megetetni őket.

Aznap jöttem próbálni, a többiek már kint ültek a gangon, tavasz volt, napsütötte délután, suli után.  

Nyitok be, a liba azonnal támad. Mintha csak várt volna, ott állt a kapuval szemben. Mikor meglátott szélesre tárta a szárnyait, kinyitotta csőrét, nyelvét kiöltötte, és nemes egyszerűséggel elkezdett nekem rohanni, mint egy feltüzelt bika. Én ellöktem a biciklit, hátamon a gitárommal ólálkodtam a lehető legtávolabbi pont felé a kertben. Először azt hittem, ez csak valami tévedés, valami hiba a liba kis agyában, menten megnyugszik.

Még a kezem is nyújtottam felé. Majdnem elkapta. Sikongatva, ugrálva menekültem előle. Szép kört lefutva végülis felmenekültem a gangra. A többiek harsányan nevettek, a túloldalról a cigány is kurjongatott. Ő tudta, mi a fene történik. 

Az történt, hogy a gazda elvette a liba tojásait, erre a liba megőrült. Támadott, akit látott szegény. Fentről a gangról már könnyű volt sajnálni őt, de míg hajkurásztott elhagyta pár szitkozódás a számat. 

20 perc múlva már önfeledten kacagtam együtt a srácokkal és a túloldali családdal a dobosunkon, akit szintén megfuttatott az állat. 

"Tudod, milyen ilyesztő egy liba tojások nélkül" - teszem fel kétségbeesetten a kérdést a fiamnak, aki láthatóan nem együtt, hanem rajtam nevet.

"Hát még egy gitáros tojások nélkül" - szól oda a feleségem a volán mögül. Hirtelen fagyos hideg lepi be az autót, csak egy pillanat, de dermesztően hosszú pillanat. 

"Babám, vicceltem, ne gondold túl" - mondja kedvességet csempészbe a hangjába. "Na, induljunk, mert el fogunk késni."

Gázt ad, indulunk.