Az antikváriumában időztem, kezem ügyébe akadt a könyv, amit még én adtam ajándékba. Ott volt benne a kedves kis szövegem.

Vilmosnak adtam, régen. Szerelmes voltam belé. Vilmos részt vett a tűcsereprogramban, bebattyogott időnként a használt tűkkel, cserébe adtunk tisztát. Meg aszkorbinsavat, kupakot, szendvicset, teát. A teát mindig túlcukrozta. Egy műanyagpohár, benne egyharmadig a cukor és kétharmadig a tea. 

Azt mondta, hogy csak „kiránduló”. Nem is tűnt elhanyagoltnak. Csodálatos kutyaszemek, lányosan szép hosszúkás, csontos arc, ragyogó mosoly és mindehhez finom parfüm, amely egyszerűen szólva gusztusossá tette ő.  Mindig jó ruhákban érkezett. A hangja finom, játékos tenor. Intelligenciájával, humorával, közvetlenségével azonnal elvarázsolt mindenkit. Ültek köré a jobbára börtönből jöttek, vagy az oda készülők.  Angolból, franciából fordított irodalmat.  Nem is vette észre, de messze engem varázsolt el a legjobban. 

Az az év, amíg járt hozzánk, azzal telt, hogy vártam, fogyjon el a tűje és jöjjön. Mindig zárásig maradt, együtt sétáltunk a megállóig.  Egyszer mondta nekem hazafelé, hogy nem jön többet, mert gyereke fog születni, ideje felhagyni a kirándulgatással. Mondtam neki, hogy ennek nagyon örülök, de megijedtem. Mi lesz velem nélküle? Ott volt egy könyvesbolt, beszaladtam és vettem neki egy könyvet, beleírtam valamit, amin ő elmosolyodott, megsimogatta az arcomat és átölelt. 

Ezt a könyvet tartottam most, sok évvel később a kezemben. Megkérdeztem magamban: „Bajban van?” Egy közös ismerősön keresztül sikerült megszereznem a telefonszámát. Meglepődött, mikor hallotta a hangom. Rövid egyeztetés után mondott egy helyet, ami a törzshelye mostanában. Ott találkoztunk. 

Sajnos balsejtelmem beigazolódott. Mikor leült velem szembe, azonnal észrevettem a szomorú változásokat rajta: a vékony és lányosan szép forma helyett egy puffadt, viharvert, pirosas arcot láttam, több volt ez, mint csupán az eltelt évek. Duzzadt szemhéjai ólom nehézséggel akarták betakarni a szemét, szinte éreztem az erőlködést, ahogy próbálja tágra nyitni. A régi, vidám kutyatekintet, a folyamatos félmosoly helyett egy lefelé tartó, félénk, szégyenlősen merengő ábrázatot kaptam, alig-alig nézett a szemembe.  A ruhája kihordott, fakó volt és a kényelmetlenség érzését keltette. 

Nem él már a családdal, próbálja tartani a gyerekkel a kapcsolatot. Most lesz hétéves, készül a születésnapjára. Nem fordít már irodalmat, „megfúrták” a kiadóknál, most szakszövegek fordításából és magántanításból él. Sört ittunk, meg vodkát, de közben, csak a régi idők emlékére egy teát is. A teát cukor nélkül itta. 

Azt mondta, albérletben él a közelben, nem neki való ez a város, mindig is érezte, ha összeszedi magát pénzügyileg, venni akar egy tanyát távolabb, és ott akar élni, gazdálkodni. 

„Mióta él szállón?” – kérdeztem egy újabb körnél a pultost, úgy téve, mintha tudnám, pedig csak sejtettem. Bejött a csel. Azt a választ kaptam, hogy egy ideig az utcán tengődött, aztán sikerült „behúzni” szállóra. Most „jön fel”. És kap jobb ruhákat, így nem tudják róla a családok, hogy egy szállón lakó tanítja a gyereküket. Nagyon gyűjt. Ugyanis öltönyt akar venni a fia születésnapjára, amibe elviheti őt egy elegáns étterembe ebédelni, meg biciklit is szeretne neki venni ajándékba.

Miután visszaültem az asztalhoz, volt egy pont, hogy megtörhettem volna őszintétlenségét, de akkor őt is megtöröm. Megfosztottam volna attól a sikertől, hogy hitelesen hozza a szerepét. Mintha csak valami főpróba lett volna az egész, egy felkészülés a gyerekkel való születésnapi ebédre. 

Mikor elköszöntünk megkérdezte, hogy jutottam az eszébe, miért éppen most hívtam fel? Eszembe jutott, hogy a táskámban ott lapul a könyv, amit visszavásároltam. A tervem szerint visszaadtam volna neki. Végül is csak ennyit mondtam: „nem is tudom, valami megérzés volt, vagy valami ilyesmi.”